„A legfontosabb az, hogy az ember higgyen önmagában”
Az ember annyi, amennyit gondol és tesz, vallja Rakonczay Gábor kétszeres Guinness-világrekorder és hatszoros óceánátkelő magyar hajós, az amerikai Év Kalandja Díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa, aki nemrég Zentán tartott nagy sikerű előadást a helyi ultRAn Sportegyesület szervezésében. Rakonczay Gáborral, akinek eddig három könyve látott napvilágot, és öt országban több mint hetvenezer ember hallotta a célmegvalósítással kapcsolatos előadásait, a sikerekről, a kudarcokról, a célokról és az álmokról beszélgettünk.
Januárban tértél vissza az Antarktiszról, ahol negyvennégy nap alatt kilencszáz kilométert gyalogolva három társaddal együtt elértétek a Déli-sarkpontot, és ez csak egy a különleges expedícióid közül. Honnan ered ez a mérhetetlen kalandvágy az életedben?
– Nagycsaládban nőttem fel, hat fiatalabb testvérem van. Legidősebb gyermekként az ember mindig kap valamiféle pluszterhelést, ugyanakkor a szüleim nagyon szabadon neveltek, már egészen kicsi koromtól kezdve komolyan sportolhattam, és sok területen kipróbálhattam magam. Ennek ellenére nem szerettem gyerek lenni, ugyanis nehezen viseltem a kötöttségeket, vártam, hogy felnőtt legyek, és végre azt csináljam, amit szeretnék. A sportban viszonylag korán sikereim lettek, mivel hamar felismertem, hogy ha többet edzek a társaimnál, akkor jobb leszek náluk. A sport tanított meg arra, hogy sok munkát kell beletenni abba, amiből az ember eredményt akar kivenni. A középiskolát képzőművészeti szakon, az egyetemet iparművészeti szakon végeztem. A tanáraim igyekeztek kihozni belőlem azokat a belső erőket, amelyek mozgatnak, amelyek révén adhatok valamit a világnak. Mindezt a mai napig kiválóan tudom kamatoztatni, hiszen olyan dolgokat próbálok megvalósítani, amelyeket előttem másnak nem sikerült, amelyekben én lehetek az első.
Köztudott rólad, hogy az első maratonodon tizenhárom évesen vettél részt, és talán nem túlzás az állítani, hogy ott ízlelted meg először a lehetetlennek tűnő küldetések ízét. Az első igazán nagy kalandodra hogyan emlékszel?
– Az első maratonom, amelyen valóban tizenhárom évesen vettem részt, bebizonyította számomra, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit a környezetemben élők gondolnak rólam. Ez az élmény a mai napig velem van, ma is táplálkozom belőle. Az első igazán nagy kalandomnak az első páros óceánátevezésemet tekintem, amelyre egyetemista koromban került sor. Az akkori párommal úgy döntöttünk, egy évre kijelentkezünk a suliból, majd terveztünk egy evezőshajót, amit megépítettünk és át is eveztük vele az óceánt. Ráadásul mindezt úgy, hogy előtte sosem építettünk hajót, sosem eveztünk, sosem láttuk az óceánt, tehát gyakorlatilag semmit nem tudtunk erről az egészről. Volt tehát ebben egy nagyfokú naivság és egy elképesztő mértékű vakmerőség is, élményként azonban igencsak meghatározó volt számomra, arról nem is beszélve, hogy hasonló tanulsággal járt, mint az első maratonom, hiszen akkor is sokan mondták, hogy egy magyar ember nem tudja átevezni az óceánt, főleg úgy, hogy szinte semmilyen előzetes tapasztalattal nem rendelkezik, amire kiváló választ jelentett, hogy az evezés vegyespáros világrekorddal zárult, emellett Amerikában megkaptuk az Év Kalandja Díjat, Angliában Guinness-elismeréssel tüntettek ki bennünket, a hajó pedig Magyar Formatervezési Díjat érdemelt ki.
Aztán jöttek az újabbnál újabb kihívások, hiszen ha az ember megugrik egy igen magasra helyezett lécet, akkor utána már nem akar fele akkorát ugrani, sőt, még magasabbra akarja helyezni azt a bizonyos lécet. Bizonyos szempontból az én expedícióim is egymásra épültek. A vitorlázásban is az izgalmasabb részeket kerestem, aztán jött az óceán szólóban történő átkenuzása, ugyanis azt gondoltam, hogy ha kenuval még senki nem tette ezt meg, akkor miért ne lehetnék éppen én az első a világon, akinek ez sikerülhet. A céljaimat általában olyan módon határozom meg, hogy álmodok valamiről, ami első ránézésre egyáltalán nem tűnik racionálisnak, azután részekre bontom, és ezeket a részeket megpróbálom racionálisan megvalósítani. Mindegyik expedíciómnak vannak olyan momentumai, amelyek valamiért különösen fontosak számomra, a legegzotikusabb például az antarktiszi expedíció volt, a legizgalmasabb a grönlandi, a legveszélyesebb a kenus út, és mindegyik valamiféle mérföldkőként van jelen az életemben.
A korábbi nyilatkozataidban többször is utaltál rá, hogy voltak olyan helyzetek az utazásaid során, amikor életveszélybe kerültél. Az ilyen helyzetekből hogyan lehet úgy felállni, hogy azután újra neki tudjon vágni az ember egy-egy ilyen expedíciónak?
– Muszáj felállni, egyszerűen nincs értelme padlón maradni. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az életünk nem tart örökké, éppen ezért abból kell kihoznunk a maximumot, ami rendelkezésünkre áll. Fel kell állni, szembe kell nézni a nehézségekkel, és menni kell tovább előre a céljaink felé vezető úton. Nekem például tavaly volt egy ultrafutásom, amelyet fel kellett adnom, mert egyszerűen eltaktikáztam. A következő hétvégén azonban visszamentem, és sikerült is szintidőn belül lefutnom a 221 kilométeres távot. Úgy éreztem, muszáj helyre tennem magamban ezt az egészet, nem maradhat meg kudarcként bennem. Ugyanez volt a helyzet akkor is, amikor a negyedik óceánelkelésnél nagy bajba kerültem. Kb. két évvel később, amikor újra összeszedtem a bátorságomat, visszamentem, hogy szembenézzek a korábbi kudarcommal. Úgy gondolom, csak annak nincsenek kudarcai, aki nem csinál semmit, viszont soha nem az a fontos, hogy az ember térdre rogy-e vagy sem, hanem az, hogy feláll-e vagy sem. Ehhez pedig rendkívül fontos az, hogy ne magára a kudarcra fókuszáljon, hanem arra, hogy mit tanulhat belőle. Az egész élet egy tanulási folyamat. Amikor benne vagyunk, akkor nyilvánvalóan bárhol szívesebben lennénk, mint ott, ahol éppen vagyunk, később viszont ezek az élmények általában megszépülnek, és büszkén tekintünk vissza arra, miként tudtunk kilábalni egyik vagy másik nehéz helyzetből.
Hogyan látod, milyen tulajdonságokra van szükség ahhoz, hogy az ember olyan volumenű célokat tudjon elérni, mint amilyeneket neked sikerült az elmúlt évek során?
– A legfontosabb az, hogy az ember higgyen önmagában. Ez az alapja mindennek. Persze itt nem a nagyképűségre gondolok, hanem arra a belső hitre, amely arra irányul, hogy tudjuk, képesek vagyunk arra, amit el szeretnénk érni. Fontos, hogy az ember higgyen abban, a cél, ami felé halad, valóban létezik, akkor is, ha abban a pillanatban nem is látja, akkor is, ha csak öt vagy tíz év múlva érhet el odáig. És ezt a százszázalékos állásfoglalást egészen a legvégéig meg kell tudni tartania. Ha az ember bízik önmagában, akkor jöhet a következő lépés, az, hogy beletegye azt a munkát, amelynek révén eljuthat a céljáig. Nem lehet arra törekedni, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak, hanem előre kell állni és csinálni kell, nincs mese. Az is nagyon jó, ha az ember képes arra, hogy a problémákat és a nehéz helyzeteket megoldandó feladatokká alakítsa. Ezenkívül szükség van humorra is, a nehéz helyzeteken ugyanis sok esetben éppen a humor segíthet át bennünket, a kritikus helyzetekben is meg kell tanulnunk kívülről látni önmagunkat, felismerve, hogy mi az, ami vicces abban a helyzetben, amelyben vagyunk. Mindemellett az is rendkívül fontos, hogy folyamatosan tanulni és fejlődni akarjunk, hiszen a végén ki kell tudni elemeznünk, hogy mi az, ami jó volt, amit legközelebb is ugyanúgy kell csinálnunk, és mi az, amin esetleg még javíthatunk.
Az elmúlt évek során több könyved is megjelent, amelyek közül a Tűzhangya, az Átkelés a végtelenen és az Extrém című kiadvány is nagy sikert aratott az olvasók körében. Hogyan tekintesz ezekre a kötetekre?
– Az első két könyvem élménybeszámoló jellegű volt, a harmadik filozofikusabb. Mindhárom rendkívül fontos számomra, hiszen valaminek az összegzését jelentik, olyanok, mintha a gyermekeim lennének. Mivel magam is nagyon szeretek olvasni, fontos számomra, hogy másoknak is lehetőséget teremtsek erre, hiszen úgy vélem, egy könyv hihetetlen mélységekig tudja elvinni az olvasót, képek nélkül is sokkal színesebben át tud adni neki bizonyos dolgokat, mint mondjuk, egy film, mert a fantáziájára van bízva, hogy miként képzeli el például azt a vihart, amit a szerző átélt és leírt. Abban hiszek, hogy minden könyv hozzánk tesz valamit, és úgy gondolom, ha az ember elmegy a világ végére, és ott átél valami olyasmit, ami csak nagyon keveseknek adatik meg, akkor kötelessége azt megosztani másokkal is, önzőség lenne a részéről, ha megtartaná magának az élményeit. Éppen ezért nagyon sok karitatív előadást is tartok különböző iskolákban annak érdekében, hogy azzal a tudással, amit nagy nehézségek árán megszereztem, ne csak én rendelkezzek, hanem mások is. Persze, nem valószínű, hogy azok, akiknek elmesélem az élményeimet, el fognak menni a déli sarkra vagy át fogják evezni az óceánt, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy olyan inspirációt kapjanak tőlem, amelynek köszönhetően ők is könnyebben el tudnak indulni a saját céljaik megvalósítása felé vezető úton.
Ha már az előadásokat említetted, az élménybeszámolók mellett a világ több országában is rendszeresen tartasz célmegvalósítással, krízishelyzet-kezeléssel, változásmenedzsmenttel kapcsolatos előadásokat. Ezeken mire helyezed a fő hangsúlyt?
– Az előadásaimban általában annak fontosságát igyekszem hangsúlyozni, hogy az ember mindenképpen próbálja meg a saját útját járni, próbáljon meg a saját céljai felé haladni, ami értelemszerűen mindenki esetében más és más. Lehet, hogy kívülről nézve teljesen érthetetlennek tűnik, valaki miért csinálja éppen azt, amit, és miért úgy, ahogy, de ennek senkit sem szabad eltántorítania attól, amit szeretne, neki a saját céljait kell szem előtt tartania, mert azok által tud fejlődni. Ezeket a gondolatokat próbálom erősíteni a hallgatóságban, valamint annak fontosságát is, hogy legyünk bátrak, mert tőlünk függ, hogy hol vannak a határaink, vagyis – ahogyan mondani szoktam – az ember annyi, amennyit gondol és tesz. Ezt nagyon szépen megmutatja az ultrafutás is, ahol lehet 100 vagy 200 kilométert futni, ugyanakkor jóval többet is, mint amikor például az év elején átfutottam az országot, összesen 681 kilométert téve meg. Annak tehát, hogy meddig tudunk eljutni, nagyjából mi szabunk határt. Kétségtelen, hogy a nagyobb célokhoz sokkal több munkára van szükség, mint a kisebbekhez, de jóval nagyobb az is, amit önmagunk számára ki tudunk venni belőlük.
Hogyan látod, általában tudunk olyan célokat kitűzni magunk elé, amelyek valóban a fejlődésünket szolgálják?
– Úgy gondolom, hogy tudunk, hiszen ha akarjuk, ha nem, folyamatosan célokat tűzünk ki magunk elé, más kérdés persze, hogy azok valóban a mi céljaink-e, vagy a tévében látott reklámokból vett célok. Gyakran előfordul ugyanis, hogy mások akarják megmondani, mi felé haladjunk, mi pedig hiszünk nekik, és az általuk meghatározott dolgokért kezdünk el küzdeni. A mai nagyon felpörgött és igen gyorsan változó világban elképesztően sok információ vesz körül bennünket, amelyek közül igen nehéz kiválasztani azokat, amelyek valóban a mi fejlődésünket szolgálják. Ez óriási kihívást jelent valamennyiünknek. De nagyon jó érzés, ha tudjuk, hogy a saját utunkon járunk, azon az úton, amelyet meghatároztunk önmagunk számára. Jómagam például most már főállásban is azzal tudok foglalkozni, amiről gyermekként álmodoztam, és ez nagyszerű érzés. Persze nem volt egyszerű az ide vezető út, mégis nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült, és ez egyfajta belső bizonyosságot is jelent számomra, mert lehet, hogy kívülről veszélyesnek tűnik egy-egy ilyen út, mégis úgy érzem, amíg az ember érzi a hívást, addig mennie kell.
Az imént úgy fogalmaztál, nagyszerű érzés az, hogy ma főállásban is azzal foglalkozhatsz, amiről gyermekként álmodoztál. Ma miről álmodozol?
– Arról, hogy azt, amit képviselek, sikerüljön magasabb szintre emelnem, és egy idő után már ne csak Magyarországon legyenek érdekesek azok az eredmények, amiket elérek, hanem nemzetközi szinten is, és a magyar zászló alatt tudjak olyan kimagasló teljesítményt nyújtani, amelynek kapcsán azt mondják: nézd már, ez is egy magyar embernek sikerült! Szeretném, ha Magyarországhoz kötődően maradnának majd meg a köztudatban és a sporttörténelemben azok az eredmények, amelyeket a közeljövőben szeretnék elérni. Kétségtelen ugyanis, hogy a világon szinte mindenütt tudják, mi, magyarok kis nemzetként is hatalmas dolgokra vagyunk képesek, és ezt szeretném táplálni és továbbvinni jómagam is.
Máriás Endre
(Magyar Szó, 2019. november 10.)
