Aki mostanában betér Zentán az Ocular Optika üzletébe, úgy érzi, mintha hirtelen Londonba került volna: a falon hatalmas fotótapéta látható a brit főváros jellegzetes épületeivel, tovább nézelődve az emeletes piros buszról, a Buckingham-palota kucsmás őréről és a Beatles együttesről is felfedezünk egy-egy posztert. A legszembetűnőbb mégis az életnagyságú, piros telefonfülke.
— Én órás voltam, és az is maradtam, de mégis én lettem a környéken az első optikusmester. Az úgy történt, hogy a városvezetőség elhatározta, kell egy optikus a városba, és rám esett a választás. Elküldtek Belgrádba tanulni, ez két évig tartott, hét közben ott voltam, hétvégén itthon. A képzés inkább csak az alapokra vonatkozott, a többit gyakorlat közben sajátítottam el — mesélte Laci bácsi. — Harminc évig az Adai utcán volt az üzletünk, rengeteg ember megfordult nálunk. Abban az időben még nem volt ilyen fejlett a technika, szinte mindent kézzel csináltunk. Én úgy gondolom, a szemüvegnél nemcsak az a fontos, hogy a látást segítse, hanem jól is kell állnia annak a személynek, aki viseli. Megnyugodva látom, hogy jó kezekbe került a családi vállalkozás. Nagyon tetszett, amikor a kislányom vette át, és ami még nagyobb örömmel tölt el, hogy látom, mekkora gonddal és szorgalommal adja át a tudását a lányának, az én unokámnak.
A történetet az édesapja által kislányként emlegetett Bera Katalin látszerész folytatja.
— Apukám több mint ötven évvel ezelőtt nyitotta meg a vállalkozását, olyan korban, amikor még nem volt divat a privát szektor. A valamikori Budilnik órásszövetkezetben dolgozott, és mivel nem volt optikus a környéken, valóban a városházáról kapták az utasítást, hogy valakit át kellene képezni. Később otthagyta az állami munkahelyét, és órásként kezdett dolgozni, én pedig kislányként ott csetlettem-botlottam a műhelyben, tanultam forgatni a szerszámokat. Engem az optikusság felé terelgetett, úgy csináltuk, mint a régi világban, több helyre, különböző mesterekhez küldött el tanulni. Az Adai utcában osztottuk az üzletet, ő javította az órákat, én foglalkoztam a szemüvegekkel, és ez jó párosítás volt. Utána jöttünk át ide, a Posta utcába, én 1987-ben nyitottam meg a saját vállalkozásomat.
A lányomat, Bellát kezdetben nem érdekelte a szakma, én pedig szinte belebetegedtem, hogy nem lesz kinek átadni. Már kerestem az utódomat, és úgy terveztem, néhány év múlva elmegyek nyugdíjba — igaz, akkor még nem volt ez az új törvény, mely a nők esetében is jócskán megemelte a munkakort —, amikor a lányom meggondolta magát. Kész tények elé állított azzal, hogy ő itt akar dolgozni. Azonnal tudtam, hogy új gépek kellenek, és számunkra a legjobbkor írta ki a Prosperitati a pályázatát, hiszen abból a támogatásból sikerült megvásárolni a legmodernebb felszerelést. Az az igazság, hogy én már kezdtem rutinossá válni, Bella azonban új szemléletet hozott, olyasmikre beszélt rá, amit én eleve halva született ötletnek tartottam, de sokszor kiderült, neki van igaza, haladni kell a korral, van kereslet a divatosabb, merészebb dolgokra is.
A szakma folyamatosan változik, járunk kiállításokra, szemináriumokra, az internet is nagy segítség. Az apukám még — viccesen mondva — lábbal hajtós csiszológépen dolgozott. A lencse ötven évvel ezelőtt is kerek volt, és akkor is a szemüvegkeret formájára kellett vágni. Régen filctollal rajzolták rá a formát, vágóval kivágták, kézzel csiszolták, és kezdetben még a csiszoló sem volt gyémántköves. A következő lépés a sablonos csiszológép volt. A maiba viszont beletesszük a keretet és a nyers lencsét, a szerkezet letapogatja a keretet, megcsinálja a számítógépes rajzot, és kivágja az üveget. Azelőtt maga a mérés is sokkal nehezebb volt, most minden digitalizált. Vannak régi szerszámaink, műszereink, melyeket hamarosan egy kis kiállítás keretében mutatunk be itt, az üzletben.
Bella egy szemüveg elkészítésén demonstrálta nekem a munkáját, így betekinthettem az egész folyamatba a vizsgálattól kezdve a keret kiválasztásán át a lencse elkészítéséig. Arról is beszélt, milyen szempontok alapján döntenek egy-egy keret mellett, ami nem egyszerű művelet, ha tudjuk, hogy jelenleg 1600 modell áll a vásárlók rendelkezésére.
— Amint bejön valaki, a legtöbbször már látom is, mi állna jól neki. Nem az új szemüveg elkészítése a komplikált, hanem a javítás, hiszen az sokkal több időt vesz igénybe. Én egyébként pedagógus szerettem volna lenni, néhány vizsgám volt még hátra az egyetemen, amikor meggondoltam magam. A döntésemet egyáltalán nem bántam meg, hiszen mindennap tanulok valamit, vannak új kihívások, megoldásra váró feladatok.
Rákérdeztem a londoni miliőre is, melyről Bella csak annyit mondott, szeretne eljutni Londonba, és az átrendezés ötlete az édesanyjának is tetszett, mert azt akarták, hogy az üzletük más legyen, mint a többi.
A lány névjegyén napszemüveges macska látható, és a vállalkozás új logóját, mely szintén egy szemüveges macskát ábrázol, ugyancsak ő tervezte.
— Amikor Bella elkezdett a családi vállalkozásban dolgozni, egy idő után láttam rajta a változást, és egyértelművé vált számomra, hogy megszerette a szakmát. Szabad kezet adtam neki, ő pedig kedvvel dolgozik, és meg is vannak a sikerélményei. Nagyon örülök, hogy itthon maradt — hallottam Katitól, aki azt is hozzátette, nemrégiben Csantavéren is nyitottak üzletet, ahol hetente két napot dolgozik. Laci bácsiról elmondta, régebben nagyon szeretett fotózni, a számítógép kezelése ma sem idegen tőle, még Facebook-oldala is van. Ő vezette be, hogy csütörtök délután nem dolgoznak, és ezt a hagyományt ma is megtartják.
Tóth Lívia
Hét Nap, 2019. október 16.
Fotók: Tóth Lívia