Érzésekkel teli kerámiákkal a szülőföldön való boldogulásért
6.22 Handmade. Ez a neve annak a márkának, amelyet a zentai Mészáros Keceli Ágnes álmodott meg néhány hónappal ezelőtt, miután több éves külföldi tartózkodás után hazatért, és úgy döntött, hogy szülővárosában építi tovább a jövőjét. Kézzel készített, egyedi kerámiáit letisztult szín- és formavilág jellemzi, valódi harmóniát sugároznak, aminek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, különösen a fiatalok körében. Az alkotó büszke arra, hogy mert nagyot álmodni, csakúgy, mint arra, hogy az első lépésektől kezdve mindent önerőből valósított meg. Abban bízik, példája másoknak is erőt adhat, ugyanis meggyőződése, hogy ha az ember elég kitartó, akkor a szülőföldjén is tud boldogulni, bármennyire is divatossá vált manapság az ellenkezőjét gondolni.
A márkanév, a 6.22 a születésnapjára utal, hiszen június 22-én látta meg a napvilágot, és mint mondja, ez a szám azóta is fontos szerepet tölt be az életében, hiszen szinte végigkíséri azt. Erre a számra saját bevallása szerint mindig is valamiféle őrangyalként tekintett, ezért egyetlen pillanatig sem volt kérdéses számára, hogy az általa megálmodott önálló márka nevében is szerepelnie kell, és ezáltal a munkái védjegyévé is kell válnia.
– Mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd egy saját márkát hozok létre. Korábban is szerettem a különféle kézműves termékeket, magam azonban nem nagyon foglalkoztam a készítésükkel, mivel eléggé ügyetlen voltam, sőt nemcsak ügyetlen, hanem türelmetlen is. Annak az ötlete, hogy kerámiával kezdjek foglalkozni, valójában nem is az én fejemből pattant ki, hanem édesanyáméból. Felkerestük Kiss Katalint, aki már régóta foglalkozik ilyesmivel, és megkérdeztük, lenne-e kedve megtanítani engem az alapokra. A válasza az volt, hogy persze, másnap már kezdhetjük is – meséli lelkesen Ági, amikor a 6.22 Handmade indulásáról kérdezem, majd nevetve hozzáteszi, már másnap el is ment Katalinhoz.
– Akkor fogtam életemben először agyagot a kezemben, és azonnal beleszerettem, mert rendkívül izgalmasnak tűnt az, hogy miként lehet egy darab földből különlegesebbnél különlegesebb használati tárgyakat létrehozni. Szerelem volt első érintésre, arra viszont csak jóval később döbbentem rá, hogy már korábban is volt bennem valamiféle vonzalom az agyag iránt, hiszen rendkívül sok ezzel kapcsolatos képet néztem meg és töltöttem le. Akkoriban azonban még nem tudatosodott bennem, hogy esetleg ki is próbálhatnám, sőt akár komolyabban is foglalkozhatnék vele, viszont amikor először megfogtam, és megpróbáltam elkészíteni az első sótartómat, azonnal éreztem, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék – emlékszik vissza a fiatal alkotó, aki Katalinnal mindössze néhány alkalommal találkozott, azután már egyedül, a saját hibáiból tanulva fejlesztette a tudását. Ez a folyamat még mindig tart, hiszen még ma is minden nap tanul valami újat. Miközben újra meg újra elbukik. De éppen az elbukásai utáni felállásai azok, amelyek állandóan előre viszik.
– Előfordul, hogy maga a kerámia megy tönkre a kemencében. Ebbe sajnos már nem tudok beleavatkozni, hiszen csak akkor veszem észre, amikor az égetést követően kinyitom a kemencét, és látom, hogy az, amin dolgoztam, teljesen tönkrement. Ilyenkor több heti munkám vész kárba. Megtörtént már az is, hogy elkészítettem kétszáz hópelyhet, és azután a macskám az összeset összetörte. Azzal már nem tudtam mit kezdeni, maradt a kudarc, a csalódottság meg persze a tanulság, hogy legközelebb jobban oda kell figyelnem az elkészült tárgyaimra, úgy kell vigyáznom rájuk, mint a szemem fényére. Azok az elbukások viselnek meg a leginkább – bár szerencsére ilyen eddig nem sokszor fordult elő –, amikor rendelésre kell készítenem valamit, heteken át dolgozom rajta, és végül mégsem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogyan szerettem volna. Ezt nagyon nehéz feldolgozni – magyarázza némi komorsággal az arcán. Szavaiból kiszűrődik, hogy tisztában van munkája súlyával és felelősségével, hiszen tudja, nem hibázhat, mivel kézművesként nap mint nap meg kell küzdenie azért, hogy elnyerje a vásárlói bizalmát.
A küzdelem persze nem tekinthető új dolognak az életében. Bár szinte mindenki azt gondolja róla, hogy már gyermekkorában felfedezték a tehetségét, és attól kezdve teljesen egyenes út vezetett ahhoz, hogy saját műhelyt alakítson ki és önálló márkát hozzon létre, ez koránt sincs így. Legalábbis szerinte. Szemmel láthatóan megörül annak, hogy erről kérdezem, hiszen megoszthatja velem az elméletét, amelyet – ez ugyan csupán feltételezés részemről – minden bizonnyal a műhely magányában alkotott meg, ugyanúgy, ahogyan a különlegesebbnél különlegesebb kerámiákat.
– Van egy elméletem, amit a saját példámból kiindulva dolgoztam ki. Azt gondolom ugyanis magamról, hogy egyáltalán nem vagyok tehetséges. Kiskoromban sem voltam ügyes, sőt, kifejezetten rondán rajzoltam. Ha valaki megnézi az ovis rajzaimat, akkor az valószínűleg még ma sem tudja őszinte lelkesedéssel dicsérni azokat. Az én rajzaim soha nem voltak kinn a falon, hanem mindig egy mappában hevertek a szekrényben. Egyszerűen meg akartam tanulni ezt az egészet. Amikor befejeztem a középiskolai tanulmányaimat, akkor kihagytam egy évet. Ez azért volt fontos momentum, mert korábban, ha nekem szegezték a kérdést, hogy mi leszek, ha nagy leszek, sosem tudtam pontos választ adni rá, mert tanulni ugyan szerettem, az elvárásoknak való folyamatos megfelelést és az azzal járó stresszt azonban nem viseltem túl jól. Eleinte lakberendezéssel akartam foglalkozni, és kartonból szerettem volna bútorokat készíteni.
A szüleim ugyan nem nagyon díjazták ezt az ötletet, mégsem próbáltak lebeszélni róla. Az élet azonban úgy hozta, hogy az az iskola abban az évben nem indult el. Ennek folytán kihagytam egy évet, aminek mai szemmel már nagyon örülök, ugyanis abban az egy évben jöttem rá arra, hogy mit is szeretek igazán. Elkezdtem fényképezgetni, és közben egyre inkább kezdett kikristályosodni bennem az, hogy nekem mégiscsak van szépérzékem, bennem mégiscsak van valamiféle művészi hajlam. Ettől olyasfajta szabadságot kaptam, amelynek köszönhetően rájöttem arra, hogy bármi lehetek, nem kell azonnal eldöntenem. Közben pedig egyre erősebbé vált bennem az a vágy, hogy minél több dolgot megtapasztaljak, világot lássak – meséli, miközben egyre inkább hatalmába keríti a nosztalgia, vagy ha úgy tetszik, az ún. régi szép idők hangulata. Csakhamar Budapest, Párizs és Róma kerül szóba, az a három nagyváros, amelyekben hosszabb időt töltött.
Budapestre a tanulmányai sodorták. Azt mondja, mivel menekülni szeretett volna az itthoni dolgok elől, szándékosan ott nézett ki magának egy olyan iskolát, amely szimpatikusnak tűnt neki. Egy éven át utazgatott, aztán odaköltözött, majd – ahogyan az lenni szokott – szerelmes lett. Még be sem fejezte a tanulmányait, amikor a párjával együtt lehetőségük nyílt arra, hogy Párizsba menjenek dolgozni. Először nem merte elmondani a szüleinek, aztán egy átsírt éjszaka után összeszedte a bátorságát, és eléjük állt, ők pedig a legnagyobb megdöbbenésére azonnal arra biztatták, hogy menjen, próbáljon szerencsét, hiszen korábban még úgysem járt abban a különleges városban. A tanulmányait már úgy fejezte be, hogy közben Párizsban dolgozott. Az utolsó félévben már csak a vizsgaidőszakban utazott haza, ennek ellenére kiváló eredménnyel zárt, amire ma is igen büszke.
– A párizsi magyar nagykövetségen dolgoztunk, a technikai személyzet tagjaként. Nagyon élveztem, hiszen mindig is szerettem a kétkezi munkát, sosem féltem attól, ha dolgoznom kellett. Négy évre mentünk ki, amiből azután két és fél év lett. Abban már az indulás előtt biztos voltam, hogy a négy év letelte után haza szeretnék jönni, és talán ez is közrejátszott abban, hogy egyre erősebb volt bennem a honvágy, hiszen pontosan emiatt nem tudtam igazán gyökeret verni a városban. Ez a kettősség, hogy ott vagyok egy csodálatos helyen, és közben mindvégig ott munkál bennem egyfajta távolságtartás is, mert tudom, hogy előbb-utóbb el fogok onnan jönni, eléggé felemésztett. Egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy mielőbb haza kell onnan jönnöm. A párom viszont olyannyira élvezte a nagyvilági életet, hogy még Magyarországra sem akart visszamenni, nem Zentára.
Végül abban maradtunk, hogy kompromisszumos megoldásként Rómába költözünk, ahol az új impulzusok hatására talán csökkenni fog a honvágyam. Nem így lett, és mivel lehetősége nyílt arra, hogy nélkülem is ott maradjon, végérvényesen eldöntöttem, hogy hazaköltözöm – emlékszik vissza életének ezen szakaszára Ági, akinek szeméből semmiféle szomorúság vagy megbánás nem tükröződik, amikor ezekről az élményeiről beszél. Érthető, hiszen hiányoztak neki a barátai, a szülei, és – mint mondja – megmozdult benne valami, ami azt az érzést hívta elő benne, hogy itthon kell lennie, és itthon kell gondoskodnia a szüleiről. Nem azért, mert különösebben idősek lennének, hanem azért, mert mindig is teljesen magától értetődő volt számára, hogy a gyermekeknek az a feladata, hogy egyszer majd visszaadják a szüleiknek azt a törődést és gondoskodást, amit egykor kaptak tőlük.
– Párizsból nem tudtam bármikor hazajönni, ezért úgy éreztem, mintha egy kalitkában lennék, igaz, gyönyörű kalitkában, de mégis kalitkában. Ennek ellenére Párizs nagyon sokat adott nekem, a mai napig gyakran táplálkozom az ott szerzett élményeimből. Az, aki most vagyok, nagymértékben köszönhető Párizsnak. Nagyon szerettem nemcsak magát a várost és a milliónyi kis csodáját, hanem az ottani embereket is. Igyekeztem mindent felfedezni belőle, amit csak lehetett, és talán emiatt alakult ki az is, hogy ha nem tudok elaludni, akkor sokakkal ellentétben nem a bárányokat kezdem számolgatni, hanem képzeletbeli sétákat teszek Párizs utcáin. Ezt azzal szoktam magyarázni magamnak, hogy amíg ott voltam, próbáltam minél több dolgot magamba szívni, amit utána hazahozhatok. Ha például valamit lefotóztam, akkor azt általában azért örökítettem meg, hogy majd itthon tudjam hasznosítani, ha belekezdek valamibe – fejti ki a fiatal alkotó, aki nem tagadja, hogy eleinte nem volt könnyű számára az, hogy visszazökkenjen a nagyváros nyüzsgéséből a kisváros halk morajába, különösen azért, mert tisztában volt azzal, hogy sok ellenszurkolója van, nem feltétlenül azért, mert bármi problémájuk lett volna vele, hanem csupán azért, mert ez egy általános jelenségnek tekinthető Szerbiában, azon belül Vajdaságban is.
– Amikor elkezdtem építeni ezt a vállalkozást, akkor úgy éreztem, az emberek kilencven százaléka azt várja, hogy mikor bukok bele. Azok, akiknek már volt valamilyen vállalkozása, arról igyekeztek meggyőzni, hogy ne is vágjak bele, mert úgysem fog sikerülni, annak ellenére, hogy nekik sikerült. Az emberek egy részében benne van ez a fajta rosszmájúság. Azt várják, hogy a másik belebukjon abba, amibe belekezd, mert akkor nagy büszkén kijelenthetik, hogy ők bizony már az elején megmondták. Egyszerűen arra vannak ráhangolódva, hogy itt semmi sem jöhet össze, itt semminek sem lehet jövője. Ez olykor engem is elér. És nap mint nap küzdök ellene. Nekem is vannak olyan napjaim, amikor nem hiszek abban, hogy sikerülhet az, amit szeretnék. Aztán rákoppintok a saját fejemre, hogy ez a gondolkodásmód egészen biztosan nem visz előre, hiszen ha úgy állunk valamihez, hogy az úgysem fog sikerülni, akkor valóban nem fog, ha viszont az elejétől fogva hiszünk benne, akkor van rá esély, hogy sikerülni is fog – magyarázza, miközben hangjából egyre nagyobb határozottság árad. Leszögezi, úgy gondolja, ha elhitetjük magunkkal, hogy valami úgysem sikerülhet, akkor azzal egyfajta feloldozást adunk magunknak arra vonatkozóan, hogy miért nem vágunk bele soha semmibe, miért nem próbálunk szerencsét, miért nem próbálunk változtatni azokon a dolgokon, amelyek nem jók a környezetünkben.
Ezzel a hozzáállással saját bevallása szerint nem is tud és nem is akar azonosulni. Éppen ezért annak ellenére, hogy sokan próbálták lebeszélni róla, belevágott. Eleinte a lakásukban dolgozott, aztán az édesapjával közösen elkezdték kialakítani a saját műhelyét, ami több szempontból is igen fontos előrelépést jelentett számára.
– Eleinte a lakásban dolgoztam, ami azt eredményezte, hogy egy évig nem volt sem konyhánk, sem fürdőszobánk, sem hálószobánk. A konyhában folyt a korongozás, ott szárítottam az elkészült tárgyakat, a hálószobában állandóan kattogott a kemence és így tovább. Ha jobban belegondolok, nem is értem, hogyan bírtuk ki ezt az egészet. Közben édesapám egykori legénylakásában megkezdtük a műhelyem kialakítását, ami korántsem volt egyszerű feladat, hiszen mivel szegény ember vízzel főz, apukámmal közösen kezdtünk dolgozni rajta. Előbb visszabontottuk, azután újjáépítettük. Minden nap addig dolgoztam, amíg nem vérzett a kezem. Sokszor előfordult, hogy sírtam a fájdalomtól. Apa ilyenkor mindig azt mondta: te akartad, hogy műhelyed legyen, csináld! Én pedig csináltam. A végén már úgy kaptam fel a betonnal teli talicskát, mintha semmi sem lett volna benne. És bár nyilván jóval nehezebb volt így, hogy mindent magunk csináltunk, ha mai szemmel visszatekintek, akkor azt kell mondanom, örülök, hogy így alakult, mert imádtam azt az időszakot.
Az volt a célom, hogy legyen egy olyan hely, ahova vissza tudok vonulni, ahol nyugodtan tudok dolgozni és ahol azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek. Persze, itt sem teljesen stresszmentes az élet, nem úgy kell elképzelni, hogy itt egész nap dalolászva meg fütyörészve munkálkodok, az viszont tény, hogy egyfajta nyugalom tölt el, amikor a műhelyben vagyok, aminek folytán azt érzem, hogy jó helyen vagyok, és azt csinálom, amit csinálnom kell. Olykor előfordul, hogy panaszkodom a páromnak, elsősorban azért, mert az egész napot egyedül töltöm, ami azért érdekes, mert tudom magamról, hogy nem lennék képes más emberekkel együtt dolgozni. Éppen ezért például azt sem tudom elképzelni, hogy egyszer majd legyen mellettem valaki, aki segíti a munkámat. Úgy gondolom, hogy addig szeretnék fejlődni, amíg még egyedül is meg tudom valósítani azokat a dolgokat, amiket megálmodok – fogalmaz egyre csillogóbb szemmel, majd hozzáteszi, ez persze nem mindig könnyű, hiszen nem mindig tud teret engedni a kreativitása szabad szárnyalásának. Egyre több megrendelés érkezik ugyanis hozzá, aminek következtében gyakran furcsa kettősség lesz úrrá rajta.
– Ezt az évet arra szerettem volna szánni, hogy egy nagyobb készletet tudjak magamnak létrehozni. Ez azonban mindeddig nem sikerült, egészen egyszerűen azért, mert nem tudok nemet mondani. Nagyon fontosnak tartom a megrendeléseket is, viszont sokkal több időt vesz igénybe az elkészítésük, sokkal nagyobb figyelmet kell rájuk fordítanom, mint a saját magam által megálmodottak tárgyakra. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki személyre szabott tárgyat rendel, akkor azt utána másnak már nem tudom eladni. Amikor a saját fantáziám alapján alkotok, akkor sokkal könnyebb dolgom van, nemcsak azért, mert kizárólag a saját elvárásaimnak kell megfelelnem, hanem azért is, mert ha netán elrontok valamit, akkor annak nincs akkora tétje, mint abban az esetben, amikor megrendelést kell teljesítenem. Mindig megfogadom, hogy nem vállalok több megrendelést, ez azonban eddig mindössze egyetlen egy alkalommal sikerült, de legalább egyszer már sikerült.
Ez az én kis belső harcom, ami miatt olykor úgy érzem magam, mint egy pingponglabda, amely folyamatosan két fal között pattog, és nem tudja megtalálni a nyugalmi állapotát. Ennek hátterében valószínűleg az áll, hogy én nemcsak az arcomat teszem oda a termékeim mögé, hanem az érzéseimet is. Minden darabban ott vannak az érzéseim, amiket általuk osztok meg másokkal. Ezért olyan fontosak számomra az alkotásaim – magyarázza Ági, akinek saját elmondása szerint ennek ellenére nem okoz különösebben nagy gondot az, hogy megváljon az általa készített tárgyaktól. Azt mondja, mire megtanulta, hogy mit hogyan kell elkészíteni, addigra az egész lakásukat megtöltötte a selejtes termékeivel. Hozzáteszi, imádja ezeket, hiszen mindegyiknek megvan a maga története, és azt is pontosan tudja, melyiktől mit kapott, melyiknek köszönhetően mit tanult meg.
– Mivel mindent kézzel készítek, nálam nincs két teljesen egyforma darab. Ezt egyébként már volt, aki nehezményezte is, amivel persze nincs semmi baj, hiszen teljesen természetes, hogy van, akit egyáltalán nem hoznak lázba a kézzel készített termékek, ugyanakkor van, aki szinte megőrül értük. Itt, Vajdaságban azt látom az egyik legnagyobb problémának, hogy a kézművesek túlnyomó többsége nem főállásban, hanem munka mellett foglalkozik ezzel, és emitt nem tud igazán kiteljesedni benne. Ha mondjuk, Zentán elmegy valaki a karácsonyi vásárba, akkor lehet, hogy lesz egy új eladó, a kínálat azonban évek óta változatlan. Valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy térségünkben még mindig nem túlzottan népszerűek a kézműves termékek – fejti ki némi rosszallással a hangjában a fiatal keramikus, aki nem tagadja, sokszor megkérdezték már tőle, meg tud-e élni abból, amit csinál. Erre a kérdésre általában ellentmondást nem tűrő határozottsággal szokta rávágni, hogy igen.
– Én meghatároztam magamnak, hogy mi az, amit el szeretnék érni. Tisztában vagyok azzal, hogy a kézműveskedésből nem fogok tudni Ferrarit venni, azokat az életkörülményeket viszont, amelyekre vágyom, biztosítani tudom majd magamnak. Előfordul, hogy üres a pénztárcám, ugyanakkor az is megtörténik, hogy tele van. Aki kézműves termékek készítésével foglalkozik, annak nincs állandó bevétele. Van, hogy nagyobb a kereslet a termékei iránt, van, hogy kisebb. Ezt meg kell tanulni kezelni. Abban teljesen biztos vagyok, hogy nem szeretnék mellette más dolgokkal foglalkozni, mert hiszek abban, hogy egyre magasabb és magasabb szintre tudom fejleszteni ezt az egészet. A legfőbb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy fizikailag mennyi terméket tudok előállítani. Értelemszerűen van egy határ, amit bármennyire is szeretnék, nem fogok tudni átlépni.
Ettől azonban egyelőre nem tartok, mert úgy gondolom, hogy ha valaki valamit jól csinál, akkor az menni fog. A kemény munkának előbb-utóbb muszáj megtérülnie – szögezi le Ági, aki fontosnak tartja, hogy másoknak is pozitív példát mutasson. Saját bevallása szerint gyakran van lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy bizonyos dolgokra nem jut kellő ideje és energiája. Azt mondja, tisztában van azzal, hogy hol tart, azzal is, hogy mind önmagát, mind a környezetét illetően jócskán van még min dolgoznia, valamint azzal is, hogy vannak dolgok, amelyeket nem tud befolyásolni, mégis fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy olyanok is vannak, amelyek csak tőlünk függnek.
– Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért vannak olyan társadalmi rétegek, amelyeknek tagjainál mindig koszos az ablak, amelyeknek tagjai mindig koszos ruhában járnak, stb. És akkor döbbentem rá, hogy ez is csupán hozzáállás kérdése, hiszen vannak dolgok, amikhez csupán a két kezünkre van szükségünk. Ha például felsöpörjük az udvarunkat, akkor az udvarunk tiszta lesz. Ha otthon rendet rakunk, akkor az otthonunkban rend lesz. Ha az utcán rendet rakunk, akkor az utcán is rend lesz, sőt ha ezt a szomszéd is látja, akkor lehet, hogy holnap már ő is így tesz, holnapután pedig már a másik szomszéd is hasonlóan fog cselekedni, miközben ők is rájönnek arra, hogy ha tesznek azért, hogy valami történjen, akkor valami történni fog – magyarázza csillogó szemmel, majd némi gondolkodás után elismeri, mint mindenkit, őt is foglalkoztatja a vajdasági magyarságot sújtó elvándorlás kérdése, és bár tisztában van azzal, hogy nem kötheti meg a fiatalok kezét, sőt – mint mondja – nem is lenne rá joga, hiszen maga is elment, azt azonban nagyon sajnálja, hogy sokukból hiányzik annak a szándéka, hogy egyszer majd vissza akarjanak térni a szülőföldjükre.
– Nagy különbség van aközött, ha valaki úgy kel útra, hogy tudja, egyszer majd vissza szeretne jönni, és aközött, ha valaki úgy megy el, hogy harsány melldöngetéssel hangoztatja, ő bizony soha nem fog visszatérni ebbe a porfészekbe. Nem tudom, mit lehetne kezdeni ezzel a helyzettel. Valószínűleg már egészen kicsi korban oda kellene figyelni arra, hogy megpróbáljuk megerősíteni a gyermekekben a gyökereiket, vagy olyan példákat tárjunk a felnövekvő generáció tagjai elé, amelyek azt bizonyítják számukra, hogy itthon is lehet boldogulni, itthon is lehet érvényesülni. Őszintén kellene beszélni nemcsak az anyagi, hanem a lelki oldaláról is, arról, hogy ha valaki elmegy, akkor soha nem fog tudni igazán otthonra találni, mert ott, ahova megy, mindig idegenként fognak rá tekinteni. Lehet, hogy lesz pénze, lehet, hogy tud venni új telefont, új autót, új akármit. De vajon mi lesz utána? Mi lesz azután, hogy már mindent megvett, ott áll a tárgyaival, és mégsem érzi teljesnek az életét? Félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy vissza kellene fogni a fiatalokat.
Menjenek, tapasztalják meg, azután pedig jöjjenek vissza! Azt viszont nagyon nem szeretem, amikor valaki elmegy, és az itthon maradottakat bántja, hogy milyen hülyék, hogy itt maradtak, vagy éppen hazajöttek. Ezt mindenkinek saját magának kell eldöntenie, a saját érzései, a saját értékrendje alapján. Azt, hogy honvágya van, vagy érzi valaki, vagy nem. Azt, hogy gondoskodni akar a szüleiről, vagy érzi valaki, vagy nem. Ezt senki nem fogja tudni belé verni. De ha egész nap a telefonját nyomkodja, és azt figyeli, hogy melyik celebnek milyen új ruhája van, vagy éppen milyen fogfehérítő módszert alkalmaz, akkor ezek az érzések nagy eséllyel sosem fognak megszólalni benne – fejti ki egyre nagyobb vehemenciával, majd rövid szünet után hozzáfűzi, el kell ismerni, hogy ha az ember előtt nem áll valamilyen kitaposott út, vagy nincs valamilyen hátszele, akkor sokkal nehezebben és jóval lassabban tud egyről a kettőre jutni, ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy közben sokkal jobban megerősödik, mintha csupán az ölébe hullanának a dolgok.
– A szüleinknek sokat kellett nélkülözniük azért, hogy jobb életfeltételeket teremtsenek nekünk. Féltenek bennünket, természetes, hogy a legjobbat akarják nekünk, nem azt, hogy mi is minimálbéren és állandó létbizonytalanságban éljük le az életünket. Azt gondolom azonban, hogy mégsem szabad kizárólag ezeket a dolgokat szem előtt tartanunk. Induljunk ki abból, hogy amikor háború volt, esténként a gyertyafényben kártyáztunk, a szüleink sorban álltak a boltok előtt, hogy hozzá tudjanak jutni a legalapvetőbb élelmiszerekhez, viszont mégsem panaszkodtak annyit, mint a mostani fiatalok. Arról nem is beszélve, hogy mindezen nehézségek ellenére hihetetlenül boldog gyermekkorunk volt, aminek köszönhetően egészséges és életrevaló felnőttekké váltunk. Mára sokat változtak az igények. Mindenkinek meg kell venni mindent, nehogy lemaradjon a többiektől, nehogy kinézzék azért, mert mondjuk, nincs ultramodern okostelefonja. Ezért vannak a szüleink között is olyan sokan, akik megpróbálják arra ösztönözni a gyerekeiket, hogy menjenek külföldre, és próbáljanak szerencsét. Közben pedig elfelejtik, hogy éppen az ő gyerekeiknek kellene tenniük valamit azért, hogy itt jobb legyen.
Ettől senkit sem kell félteni, hiszen ez a dolgunk. Nekem az a dolgom, hogy mindezt elmondjam, ahol csak lehet, és ha két ember meghallja, akik közül az egyikük el is gondolkodik rajta, akkor már megérte, hiszen van plusz egy ember, akit foglalkoztat ez a téma, ami szerintem nagyon-nagyon jó dolog – magyarázza lelkesen Ági, majd amikor a vágyairól kérdezem, némi gondolkodás után azt feleli, nem vágyik különösebben nagy dolgokra, csupán arra, hogy legyen egy kis kuckója, és minél inkább gyökeret tudjon verni ott, ahol igazán jól érzi magát, annak érdekében, hogy tíz-tizenöt év múlva boldogan mesélhessen majd arról, hogy egy tanyán él a férjével és a gyermekeivel, valahol Zenta környékén, kellően közel a többi emberhez, ugyanakkor kellően távol is tőlük, sok kis állattal és természetesen temérdek csodálatos kerámiával. Abban ugyanis egészen biztos, hogy tíz-tizenöt év múlva is kerámiakészítéssel szeretne foglalkozni, némiképp visszatérve a természethez, és újra meg újra átérezve annak az örömét, hogy elültet egy magot, és abból kikel egy növény, amely azután szárba szökken, majd termést hoz. És ami talán még ennél is sokkal fontosabb, mindeközben szeretne minél többet tenni a közösségért és annak megmaradásáért, a maga szerény eszközeivel, a különleges kerámiáival, a kedves mosolyával, a mélyreható gondolataival és nem utolsó sorban a lebilincselő személyiségével.
Máriás Endre
(Magyar Szó, 2019. július 28.)
Ezt az írást az I. Kárpát-medencei Magyar Média Találkozó zsűrije különdíjjal jutalmazta.
