Az igazi tünemény

Szeretem azokat a művészeket, akik a mindennapok során emberekként tudnak viselkedni, akik a sikereik ellenére is emberek tudnak maradni. Mint mindenkinek, akinek olykor lehetősége nyílik arra, hogy neves személyekkel, ismert emberekkel találkozzon, nekem is voltak jó és rossz tapasztalataim ezzel kapcsolatban.

Emlékszem, egyszer A siker arca című rádióműsorom apropóján, amely mindig úgy kezdődik, hogy az interjúalany mutatkozik be, egy közismert művész kikérte magának, hogy be kelljen mutatkoznia, mondván, ő híres művész, őt mindenki ismeri, csak nem képzelem, hogy külön be fog mutatkozni. Bevallom, meglepett a reakciója. Bár valószínűleg kezdhettük volna másként is beszélgetést, inkább megköszöntem neki, és azt mondtam, ebben az esetben talán hagyjuk is az egészet. Nem azért, mert esetleg megsértődtem volna, hanem egyszerűen csak azért, mert úgy gondoltam, ilyen személyiségjegyekkel egyszerűen nem alkalmas arra, hogy példaképként állítsam őt mások elé. Még akkor sem, ha elismerem, valóban nagy művész.

Szerencsére pozitív csalódásaim is voltak. Több ízben is előfordult, hogy tartottam valakitől, mivel gyermekkorom nagy idoljai közé tartozott, aztán amikor leültünk egymással szemben, csodálatos személyiség tárult elém, illetve később a rádióhallgatók elé is.

Ónodi Eszterrel, a kiváló színésznővel, akit napjainkban a remek filmjei mellett az olyan népszerű sorozatokból is ismerhetünk, mint az Aranyélet, a Korhatáros szerelem vagy éppen a Bogaras szülők, néhány nappal ezelőtt volt szerencsém találkozni Budapesten, a Katona József Színházban. Régóta figyelem a munkásságát, és régóta nagy tisztelettel viseltetek az iránt, amit a színpadon, a vásznon vagy a képernyőn nyújt és képvisel. És annyira örültem, amikor nem kellett csalódnom, amikor személyesen is meggyőződhettem arról, hogy nemcsak színésznőként, hanem magánemberként is igazi tünemény. Smink nélkül, fülig érő mosollyal és ragyogó tekintettel ült mellettem, és miközben betekintést engedett munkásságának legfontosabb és életének legmeghittebb pillanataiba is, úgy beszélgettünk egymással, mint két régi ismerős, aki hosszú ideje nem találkozott egymással. Azt hiszem, az ilyen pillanatokra mondják azt, hogy ezekért megéri művelni ezt a szakmát. Persze sok minden másért is. Azokról azonban talán majd egy másik alkalommal!

(Fotó: Németh Dániel)