A macskaköves úton

A hétvégi programjaim után a minap újra Zentán jártam. Korán kelő típus vagyok, régebben reggelente kávé helyett – vagy mellett – futni jártam. De azért tegyük hozzá, napi 1-2 kávé nagyon jó, főleg ha szifonos. Nagyon friss reggel volt, éppen a városházára igyekeztem, amikor hirtelen megéreztem.

A reggeli kómás és vaksötét után kitárult előttem a hétfői piaci nyüzsgés és a pékségből kiáradó friss cipó illata. Hmm… És tudjátok, a hátamon a táskával így, 25 éves fejjel újra 16 éves lettem. Jöttek az emlékek az „Elkések a suliból, de veszek egy burekot”, vagy a „Jól van, megvár, meg elsőre úgysem kellett tanulni…” Ezekkel a gondolatokkal a fejemben indultam el egykori középiskolám felé. Egyik lépés a másik után. Még most is pontosan tudom, melyik macskakő hogyan néz ki, ahogyan azt is, milyen sorrendben követik egymást a parkban. Az egyik pillanatban elhaladt mellettem egyik volt tanárnőm, akivel mosolyogva összebólintottunk. Az épület elé érve tengernyi emlék elevenedett fel bennem. Köztük az is, ahogyan az egyik osztálytársammal megismerkedtem. Egyikünknek sem volt szinte egyetlen ismerőse sem.

„Te is gyógyszerészetis vagy?”

„Mhm” – felelte, majd vagy fél órán át álltunk egymás mellett csendben, egészen addig, amíg fel nem karolt bennünket az osztályfőnökünk. Aztán nagyon jó barátok lettünk. És azok vagyunk még ma is, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

Mire újra 25 éves lettem, újra elkéstem. Igaz, már nem az iskolából, hanem a jó ideje megbeszélt találkozóról. De nem bántam. Kellenek az ilyen pillanatok, amelyek során az ember rádöbbenhet arra, mennyi emlék köti ahhoz a helyhez, ahol a középiskolás éveit töltötte.

A város falai, útjai, szobrai megannyi emléket őriznek rólam, rólunk. Ahogyan én is, mi is róluk. Arrafelé még a pattogatott kukorica illata is különleges!