Járjunk nyitott szemmel!

Nem tudom, ki hogyan van vele, de engem valamiért mindig különös izgalommal tölt el, ha egy-egy olyan pillanatnak lehetek a részese, amelynek során olyasmit élhetek át, ami túlmutat a jelenbeli történéseken, és a jövő szempontjából is meghatározó jelentőséggel bír. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az elmúlt évek során sok ilyen pillanatot élhettem már át, és remélem, hogy az elkövetkező időszakban is lesz még alkalmam rá!

Dudás Gyula szobrának felavatása is ilyen. Valószínűleg sokan nem is tudják, milyen régóta dédelgetett álma volt ez azoknak, akik évtizedek óta tisztelettel viseltetnek városunk szülöttjének emléke iránt, és sokat tesznek azért, hogy élete és munkássága ne merüljön feledésbe, hiszen már a hatvanas évek óta viseli a nevét a múzeum- és levéltárbarátok köre, amelynek tagjai rendkívül fontos tevékenységet fejtenek ki értékeink megőrzése és továbbéltetése érdekében.

Be kell vallanom, régóta foglalkoztat a kérdés, vajon mennyire ismerjük köztéri szobrainkat, mennyi információval rendelkezünk róluk, egyáltalán hányat tudnánk felsorolni közülük. Ahogyan sok már kérdésben, úgy ebben is nehéz általánosítani. Lehet, hogy nem is kell. Arra viszont igenis szükség lenne, hogy többet tudjunk kulturális örökségünk ezen elemeiről (is). Nem mások, hanem önmagunk miatt. Hiszen ezáltal is többek lehetnénk, ugyanúgy, ahogyan bárminemű tudás által, amely a birtokunkban van, szerezzük azt meg akár formális, akár nem formális környezetben.

Lehet, hogy ez is csupán azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e felfigyelni a minket körülvevő világban fellelhető jó dolgokra, vagy sem? Vagy esetleg azon, hogy képesek vagyunk-e értékelni mindazt, ami a mindennapjaink részét képezi, vagy sem? Ha így van, akkor legyünk! Tegyük hajlandóvá és képessé magunkat rá! Járjunk nyitott szemmel! Higgyétek el, megéri!

(Fotó: Herédi Krisztián)